Nem is olyan rég volt, mikor még nagy, tiszta szemekkel néztünk erre a világra, és az is olyan kristálytisztán tükröződött benne. Aprók voltunk és mégsem elveszettek, bennünk volt a térkép a világ keskeny ösvényeihez, amiken nap mint nap járkáltunk a nagy, széleslevelű platánfák alatt. És csupa felfedezős játék volt az élet.
Aztán, - ahogy ez lenni szokott – valami megváltozott. Nem egy pillanat alatt történt, nem egyszerre ömlött a világra az a rengeteg, ragadós mocsok. 
Persze most már, az évek múltával tudom, hogy mindig is ott volt, csak mi nem nyitottuk még elég nagyra azokat a tiszta szemeinket. De akkor és ott, azon a nyáron, olyan félelmetesnek tűnt, ahogy napról-napra és percről-percre egyre több mindent vett körbe és feketített meg. Letörölte a minden délután a balkonon üldögélő szomszéd néni arcáról a mosolyt.  Aztán letörölte a szomszéd nénit is a balkonról, és nem is láttuk többé. Befogta a minduntalan éneklő rigó élénksárga csőrét, majd lelökte a tobozos fenyőfa ágáról a lehullott tűlevelek közé. Csak később találtuk meg, mikor már bogarak költöztek a testébe. Megszorongatta azt a pirospozsgás almát a konyhapult szélén és a földhöz vágta. Nagy barna, szöttyedt folt lett rajta, és mikor felvágtuk, láttuk, hogy egészen beleette magát a romlás.
Egyre közelebb és közelebb ért.
Sietve túrtuk fel mindannyian a fiókok rejtekét, a leghátsó zugokért, ahol az álmainkat rejtegettük, gondosan lezárt befőttesüvegekben. Összeszedtük mindet, ki-ki a sajátjait, kisebbeket és nagyobbakat , majd esteledvén, mikor az első tücskök ciripelésbe kezdtek, találkoztunk a megbeszélt helyen - a legnagyobb platánfa alatt.
Egy dobozba tettük mind az álmainkat és elástuk mélyen a világ szennye alá. 
És hazamentünk - felnőni.
Nektek eszetekbe jut még az a kora nyári este? Emlékeztek még melyik ösvény volt az a sok közül, és melyik platánfa? Akkor olyan nyilvánvalónak tűnt, csukott szemmel is eltaláltunk volna. Most, ha kinyitnánk a szemeinket és nagyon keresnénk, talán még akkor sem látnánk egyetlen ösvényt sem. Az eltűnt lábnyomokat benőtte a fű, a bokrok alagútjai is összeborultak már. A fák is olyan egyformának tűnnének, magas, kopasz és göcsörtös mind – mégis melyik lehetett a kiválasztott. Merre keressük.
Ti nem akarjátok néha kiásni azokat az álmokat?

Megállt a köd a fák között. Fehérré didergett a reggeli harmat az avaron és meztelen talpam alatt zizeg halkan. Hideg a csönd. Sosem volt hidegebb. Ezüst cirádákat festve kúszik fel a dér a lábaimon. Ereimben a vér lassú, jeges folyammá csitul. Kikristályosodik és megáll. Megáll az idő is. A lélegzet szitáló hóvá dermed a tüdőmben és ajkaimra fagy a sóhaj. Hópelyhek ülnek csukott pilláimra és sosem olvadó mesékről suttognak.
Jégvirág nyílik a mellkasomon.
 Megfagyok.

Utolsók

- Elég volt! - mondta a sóhaj és elhagyta gazdáját.
Ugyanígy tett a könny, a lélegzet és a szívdobbanás is.
Utoljára a lélek maradt, szomorúan nézett vissza a küszöbről:
- Talán majd máskor... -  Végül ő is elment.

Annak a napnak a reggelén a nem ragyogtak be az ablakon az első narancsos napsugarak és nem vetítették oda a falra a virágos függöny kedves ábráit. Acélszürke volt az ég, és hideg párafelhő ereszkedett a városra. Aznap fázott a lábam, mikor kidugtam a takaró alól és valamiért nem csilingelt olyan szépen a kanál, mikor a kávét kevergettem. Az is valahogy keserűbbnek tűnt, mint szokott.
Aznap hiányzott valami, mikor belenéztem a tükörbe készülődés közben. Valami elbújt arra az egy napra.
Aznap éppen akkor indult el a busz, mikor kiléptem a ház ajtaján és nem volt kedvem utána futni. Aznap nyűg volt a séta.
Aznap úgy tűnt, mindenki késik, mégis mindenhol ott akar lenni, mindenki rohan, mégis egy helyben toporog.
Aznap nem ragyogott vissza rám az a nő, akitől mindig elveszem a szórólapot a sétálóutcán. Csak hálásan megrándult a szája széle és jobban az arcára húzta a kapucnit. Aznap, mindezek előtt még megfordult a fejemben, hogy kikerülöm.
Aznap hangtalanul suhantam keresztül a városon, hangtalanul suhanó tömegben.
Aznap a víztükrön sem ragyogtak a napsugarak, afölött is csak a nyirkos köd gomolygott. Csend volt a trolin. A szemekben nem volt semmi csillogás, semmi meleg szikra. Mindenki üveges tekintettel bámult ki az ablakon - máshol járt. Én is. 

Az a nap a matt lelkeké volt.

Messze a fény.
Az is csak hamis. Illan, mint a szentjánosbogár, szinte nem is látom. Pislákol, mint a gyönge égő, ami halálán jár, vagy mint a gyertaláng utolsó lobbanása a csonkon. 
És a sötétség csak csurog a falakról, ragacsos és málló. Körbevesz, eltemet mindent és magába fojt. Nyújtom a kezem és a semmit markolom.
Milyen messze a fény?
Talán alig pár centivel vétettem el. Kicsit nyújtozom és megvan. Vagy picit messzebb, mint az utcai lámpák a fejem felett. Vagy mint a kürtölő vonat fényszórója a város szélén. Vagy messze, mint a nagyvárosok apró, egybeolvadó fényei a Föld másik felén.
Vagy olyan távol van, mint a csillagok. Akkor talán sosem érem el.
Akkor egyszer kihuny és nem marad más utána csak por- és gázfelhő. Az én nagyravágyó álmaim széthullott, csillogó pora és az értük ejtett sóhajok esetlen légtömege.
Őszintén remélem, hogy ez a fény nem egy messzi csillag...