Megragadtál.
Megragadtalak.
Ujjaink martak egymásba, hogy szinte fájt, és mégis volt ebben valami furcsa gyengédség. Valami simogató szikrázás ujjbegyek és puha bőr között. Te is észrevetted, hogy dobolt a vér az ereinkben? Sosem egyszerre, mindig felváltva ütve a pulzust? Padamm. Padamm.  Sosem volt köztünk összhang.

Felemeltél.
Felemeltelek.
Lábaink nem érték a földet, és ha nagyon kinyújtottuk a kezeinket, felhőkbe markoltunk. Feldobtál, elkaptál, és játékos mosolyokkal telt meg köztünk a lég. Te emlékszel, mikor volt az a pont, amikor elkezdtem félni? Mikor zuhanás közben először láttam meg a szemeidben azt a huncut csillanást: "És ha most nem kapnálak el?..." 
Sosem volt más, mint játék.

Összetörtél.
Összetörtelek.
Csattantunk a földön és szerteszét szaladtak szilánkjaink. Nem fájt és nem sírtunk. Valahogy így is szép volt a darabkáink alkotta pókhálós csillagrajz, ahogy megtörte és ezerfelé szórta a rá vetülő fényeket. Mindenki óvatosra vette körülöttünk a lépteit.
Végül lassan összeszedtünk darabjainkat, egyenként, szilánkról-szilánkra - és már újra a régiek vagyunk. Ugye te is észrevetted azt az egyet, ami sehogy nem illik benned a többi közé? Valahogy elcseréltünk egy darabot egymáséiból.
És sosem adod vissza.
Sosem adom vissza.

Nem is olyan rég volt, mikor még nagy, tiszta szemekkel néztünk erre a világra, és az is olyan kristálytisztán tükröződött benne. Aprók voltunk és mégsem elveszettek, bennünk volt a térkép a világ keskeny ösvényeihez, amiken nap mint nap járkáltunk a nagy, széleslevelű platánfák alatt. És csupa felfedezős játék volt az élet.
Aztán, - ahogy ez lenni szokott – valami megváltozott. Nem egy pillanat alatt történt, nem egyszerre ömlött a világra az a rengeteg, ragadós mocsok. 
Persze most már, az évek múltával tudom, hogy mindig is ott volt, csak mi nem nyitottuk még elég nagyra azokat a tiszta szemeinket. De akkor és ott, azon a nyáron, olyan félelmetesnek tűnt, ahogy napról-napra és percről-percre egyre több mindent vett körbe és feketített meg. Letörölte a minden délután a balkonon üldögélő szomszéd néni arcáról a mosolyt.  Aztán letörölte a szomszéd nénit is a balkonról, és nem is láttuk többé. Befogta a minduntalan éneklő rigó élénksárga csőrét, majd lelökte a tobozos fenyőfa ágáról a lehullott tűlevelek közé. Csak később találtuk meg, mikor már bogarak költöztek a testébe. Megszorongatta azt a pirospozsgás almát a konyhapult szélén és a földhöz vágta. Nagy barna, szöttyedt folt lett rajta, és mikor felvágtuk, láttuk, hogy egészen beleette magát a romlás.
Egyre közelebb és közelebb ért.
Sietve túrtuk fel mindannyian a fiókok rejtekét, a leghátsó zugokért, ahol az álmainkat rejtegettük, gondosan lezárt befőttesüvegekben. Összeszedtük mindet, ki-ki a sajátjait, kisebbeket és nagyobbakat , majd esteledvén, mikor az első tücskök ciripelésbe kezdtek, találkoztunk a megbeszélt helyen - a legnagyobb platánfa alatt.
Egy dobozba tettük mind az álmainkat és elástuk mélyen a világ szennye alá. 
És hazamentünk - felnőni.
Nektek eszetekbe jut még az a kora nyári este? Emlékeztek még melyik ösvény volt az a sok közül, és melyik platánfa? Akkor olyan nyilvánvalónak tűnt, csukott szemmel is eltaláltunk volna. Most, ha kinyitnánk a szemeinket és nagyon keresnénk, talán még akkor sem látnánk egyetlen ösvényt sem. Az eltűnt lábnyomokat benőtte a fű, a bokrok alagútjai is összeborultak már. A fák is olyan egyformának tűnnének, magas, kopasz és göcsörtös mind – mégis melyik lehetett a kiválasztott. Merre keressük.
Ti nem akarjátok néha kiásni azokat az álmokat?

(a fekvő képek kattintásra nőnek ;)

(kattintásra nőnek ;)

Fú, de sokáig tartott. - ez a legelső gondolat, amit maga után hagyott a könyv.
És ez nálam nem csak azért meglepő, mert akár pár óra alatt is képes vagyok befejezni egy ilyen hosszúságú könyvet (ötszáhuszon oldal), hanem mert ez egy Sophie Kinsella könyv volt. És tudvalevő (avagy sem), mennyire odavagyok az írónőért, a stílusáért, a képességéért, hogy bármikor a kezembe vehetem a Tudsz titkot tartani?-t, a Kétbalkezes istennő-t vagy mondjuk a legutóbbi Csörögj rám!-ot, akármilyen mélyponton is van a hangulatom, az hótziher, hogy attól felvidulok és hangosan fogok kuncogni olvasás közben. 
Ezért sem volt kérdéses, hogy melyik könyvnek kezdek majd neki a vizsgaidőszakban, mikor aztán elkél egy kis plusz jókedv.
És a sztori végére érve, én voltam leginkább meghökkenve: "Várjunk csak... hol maradtak a nevetések?"

(nem eredeti borítók)