Megállt a köd a fák között. Fehérré didergett a reggeli harmat az avaron és meztelen talpam alatt zizeg halkan. Hideg a csönd. Sosem volt hidegebb. Ezüst cirádákat festve kúszik fel a dér a lábaimon. Ereimben a vér lassú, jeges folyammá csitul. Kikristályosodik és megáll. Megáll az idő is. A lélegzet szitáló hóvá dermed a tüdőmben és ajkaimra fagy a sóhaj. Hópelyhek ülnek csukott pilláimra és sosem olvadó mesékről suttognak.
Jégvirág nyílik a mellkasomon.
 Megfagyok.

Utolsók

- Elég volt! - mondta a sóhaj és elhagyta gazdáját.
Ugyanígy tett a könny, a lélegzet és a szívdobbanás is.
Utoljára a lélek maradt, szomorúan nézett vissza a küszöbről:
- Talán majd máskor... -  Végül ő is elment.

(kattintásra nőnek ;)

Megtartottam azt a hajnali olvasó-partyt, szóval elmém épsége maradéktalanul megmaradt, elhárult a veszély. A kiválasztott, a Throne of Glass - Üvegtrón lett, mert egyrészt fülszöveg és a Blogturné alapján az csigázott fel legjobban, másrészt azt gondoltam hátha végre sikerül Hemy nyakába varrnom egy Vöröspöttyöst, ami még talán tetszene is neki és nem ítélné el rögtön a pötty miatt a szélén. El is kezdtem hát még tegnap este a vonatúton hazafele jövet, le sem tettem egészen hajnali kettőig (oké, biztos öregszem, már nem bírom annyira  a hajnalozást), ma pedig befejezetem, úgy egy órája, azóta ülepszik az élmény.
 Ha végére érek a véleményboncolgatásnak, akkor már biztosan rendesen meg fog fogalmazódni bennem, mi volt itt a hiba, de azt már tudom, hogy sajnos ezúttal sem tudom bebizonyítani Hemy-nek, hogy a VP-s könyvek között vannak igazán jók is. (Mondjuk neked a Mortal Instruments - Végzet ereklyéi sem tetszett, pedig nálam az igen igen megüti a mércét :D)

Te   és   Én

Én, a fuvallat,
nyári délutánod arcod cirógató.
Te, a hurrikán,
az elsöprő, a mindent felforgató.

Te, a tajtékzó tenger,
örökké partot ostromló,
Én, a mozdulatlan tükrű,
néma, hegyi tó.

Te, az álomból riasztó,
haragos dörrenés.
Én, az esőcsepp okozta,
halk levélzörrenés.

Én, az álmos tábortűz,
a csendben izzó parázs.
Te, a tomboló erdőtűz,
a hirtelen robbanás.

Én és te,
a fehér és a fekete.
Te és én
sosem lehetünk békén,
Én és te,
sorsunkat kőbe senki sem véste,
Te és én,
nézzük egymást egy ajtó résén,
mert ez nem a mi időnk, itt nincs "egy pár",
ez nem az a világ, ugye érted már...