Annyi idő után végre szabad volt. Semmi nem tartotta már a földön. A láncai eltűntek, mintha soha nem is lettek volna, eltűnt az ólmos súly, eltűntek a lelkét is fogva tartó béklyók.
Ő meg csak állt ott tovább. Állt és nézte az eget, mint ahogy azt annyi ideje tette már. Mintha még mindig láthatatlan kezek, láthatatlan láncok tartanák ott.
Meg akartam kérdezni mi a baj, miért nem megy, hiszen szabad, az isten szerelmére, mehet, amerre lát, amerre csak akar, hát menjen már! De nem kellett kérdeznem. Rám nézett, szemeiben a lemondás teljességével és egészen halkan azt mondta:
- Elfelejtettem repülni...
|