Ne nekem add a szíved,
egyszer még otthagyom a vonaton,
vagy a parkban egy árnyékos padon.
Beleejtem a tóba
a tükre fölé hajolva,
és aranyhal nyeli,
talán vissza sem adja,
magának követeli.
Kiesik a kezemből,
s mielőtt utána kapnék
madár ragadja és tovaszáll,
talán a végtelenig meg sem áll.
Hogy találom meg akkor?
Vagy egy idegen felveszi, 
sajnálja úgy hidegen
és a sajátja mellé teszi
- újra dobogni.
Mit mondanék akkor neked?
Azt hinnéd, hogy nem akartam,
hogy amint tudtam továbbadtam,
pedig csak lyukas a markom és szita az agyam,
ejtek és feljetek
mindent, mindenhol,
legyen az zsebkendő vagy toll,
vagy éppen kósza szívek...
Ha a sajátomat elhagyom,
hát legyen annyi bajom,
de a tiédet?
Az fájna nagyon...

Ne add nekem a szíved,
add másnak,
s ha majd nem vigyáz rá;
otthagyja a vonaton
vagy egy árnyas padon,
én majd megtalálom
és visszaadom.
De csak neked.

Legyen így, jó?