Megtartottam azt a hajnali olvasó-partyt, szóval elmém épsége maradéktalanul megmaradt, elhárult a veszély. A kiválasztott, a Throne of Glass - Üvegtrón lett, mert egyrészt fülszöveg és a Blogturné alapján az csigázott fel legjobban, másrészt azt gondoltam hátha végre sikerül Hemy nyakába varrnom egy Vöröspöttyöst, ami még talán tetszene is neki és nem ítélné el rögtön a pötty miatt a szélén. El is kezdtem hát még tegnap este a vonatúton hazafele jövet, le sem tettem egészen hajnali kettőig (oké, biztos öregszem, már nem bírom annyira  a hajnalozást), ma pedig befejezetem, úgy egy órája, azóta ülepszik az élmény.
 Ha végére érek a véleményboncolgatásnak, akkor már biztosan rendesen meg fog fogalmazódni bennem, mi volt itt a hiba, de azt már tudom, hogy sajnos ezúttal sem tudom bebizonyítani Hemy-nek, hogy a VP-s könyvek között vannak igazán jók is. (Mondjuk neked a Mortal Instruments - Végzet ereklyéi sem tetszett, pedig nálam az igen igen megüti a mércét :D)

A fülszöveg megletősen kecsegtető. Itt ez a 18 éves lány, Celaena, aki a világ egy lehírhedtebb orgyilkosa, de egy éve elfogták és egy sóbányában kell robotolnia. Egy nap, meglátogatja őt Chaol Westfall, a királyság testőrkapitánya, valamint maga a koronaherceg, Dorian Havilliard és ajánlatot tesz neki, hogy vagy részt vesz az apja (a király), által szervezett bajnokságon, mint az ő bajnoka, vagy marad a sóbánya mélyén, ahol minden bizonnyal az őrület és a halál várna rá.
Ha megnyeri a küzdelmet, és legyőzi a többi nemes küldöttjét, akik egytől egyig hozzá hasonló orgyilkosok, tolvajok, bűnözők vagy katonák, akkor egy bizonyos ideig a királyt kell szolgálnia, mint legfőbb orgyilkos, utána viszont szabad lehet végleg.
Ez a lényegi alapszituáció és ebből bontakoznak ki az események, nem egészen 540 oldalon keresztül. 

Bevallom őszintén, kicsit meglepődtem, mikor először a kezembe fogtam a könyvet, nem gondoltam volna, hogy ilyen terjedelmes, és ez nem csak a tördelésnek és (az egyébként nagyon is tetszetős) fejezetcímeknek köszönhető.

A történet viszonylag lassan indul meg, az elején az írónő eléggé döcögősre vette a tempót, ha nagyon szigorú akarnék lenni, akkor azt is mondhatnám, egészen a végső nagy tetőpontig nem éreztem azt a késztetést, hogy most azonnal nem tudnám letenni anélkül, hogy megenne a fene, hogy mi történik a következő fejezetben. Ez leginkább talán annak köszönhető, hogy nekem kicsit száraz volt a szöveg. Nem tudom, a fordítónak, vagy már eleve az írónőnek köszönhető ez, de a rengeteg tőmondat, a szinte majdnem ugyanolyan jelzőkkel és szófordulatokkal teleaggatott leírások nagyon bökték a csőrömet. 

A szöveg egyszerűen nem élt, nem volt benne az a pajkosság, az a fordulatosság, könnyedség, ami miatt egyszerűen suhansz a sorok között, szinte már nem is olvasva, hanem filmként nézve az egész történetet. Emellett engem még kifejezetten idegesít a hosszas ecsetelése egy-egy ruhának, vagy egész megjenésnek (már a The Selection-ben is kivert a frász attól, ha minden átöltözés után aprólékos leírás kaptunk az ilyen gyöngyökkel és olyan kristályokkal kivarrt, ilyenkék és olyanzöld ruhákról, ilyen kesztyűvel és olyan fejdísszel). Nyilván van, akinek ez feltétlenül szükséges a tökéletes elképzeléshez, én elbírnék valamivel kevesebb információt is a szereplő aktuális outfitjéről.
A folytonos úrfi, ifjú, fiatalember (összesen, ha kétszer felbukkant a "férfi", akkor is meglepődtem) jelzők a két férfi főszereplőre pedig lehetséges, hogy nekem voltak csak libidólohasztók, de folyton nyálas, egyszálbél, sarjadzó bajszú fiúcskákat jutattak az eszembe, pedig ez aztán igazán nem mondható el Dorian-re, Chaol-ra meg végképp.

A karakterek kifejezetten tetszettek, bár mintha a háttérben ténykedő gonoszok valamiért sokkal elkülönülőbb és maradandóbb egyéniségek lettek volna, mint maga a három főhősünk. Azért ők is viszonylag szépen ki voltak dolgozva, mind Dorian, mind Chaol karakterében érezhető egyfajta kettősség, amik mégsem mondanak ellent egymásnak és érdekesebbé, valódibbá teszik őket.

Talán éppen Celaena esetében valósult ez meg a legkevésbé mindenki közül, pedig hát ő a főszereplőnk. Igazából az zavart leginkább, hogy végigolvasva a gondolatait, tetteit és érzelmeit, egyáltalán nem éreztem azt, hogy ő valóban Adarlan leghírhedtebb és legkegyetlenebb bérgyilkosa. Hiába próbálta érzékeltetni az írónő elejtett megjegyzésekben, ugratásokban és a más szereplők által mutatott távolságtartásban és bizalmatlanságban, hogy ez a lány mennyire veszélyes, ő maga az ő viselkedése valahogy mégsem azt sugározta, hogy bármelyik pillanatban megölne valakit a puszta kezével. Nem tűnt az átlagosnál precízebbnek, pontosabbnak, hidegvérűbbnek (- bár a könyv elején még gondosan felmért helyiségeket és embereket, ez valahogy "kikopott" időközben a viselkedéséből), a történet vége felé azonban már én magam sem hittem volna el, ha valaki azt mondja, ez a lány már ki tudja hányszáz embert gyilkolt meg eddigi élete során.

A szerelmi háromszög során mutatott viselkedésétől is a falat kapartam, (megint csak a Selection-t tudom felhozni hasonló példaként, ott ugyanígy éreztem), mikor adott a két férfiú, és mikor az egyikükkel van, éppen azért dobog a szíve, mikor a másikukkal van, éppen azért. Egyszerűen nem létezik ennyire nyilvánvaló napraforgó viselkedés. A lány és a fiúk is irulnak pirulnak, hevesebben dobognak a szívek, úgy éreztem magam, mint egy középkori lovagregényben. Megértem én, hogy fanservice, meg hát kell a rajongótábori elkülönülés, hogy lehessen kirakni a Team Dorian és Team Chaol (*felnyújta a kis kacsóját*) táblákat, de ennyire egyforma érzelmeket nem lehet táplálni két ember iránt, ráadásul úgy, mintha ezt a főszereplő lány szinte fel sem fogná.

Emelett, ami nekem szintén a gyengém egy könyvnél, és abszolút kilóra meg tud venni, azok a párbeszédek, főleg a főszereplők között, és bár volt pár valóban jó megszólalás és visszavágás, általánosan mégsem mondanám azt  a szereplők között zajló párbeszédekre, hogy kiemelkedően elmések és szórakoztatóak lettek volna. Néhol (főleg Chaol mondatainál) egyszerűen nem értettem, miért pont ezeket a szavakat kellett adni a férfi az ifjú szájába. 

A történet szerelmi szála egyébként viszonylag a háttérbe szorul, és ez nem is válik hátrányára, mert maga a lényegi szál eléggé érdekes és fenntartja az érdeklődést. Bár akciódúsnak és körömrágóan izgalmasnak nem nevezném, egészen a könyv utolsó kb 100 oldaláig, a tetőpont, a végső harc azonban el kell ismernem, hogy tényleg igazán jóra sikerült. Talán ott bontakozott ki először igazán az írónő, ott szárnyalt el leginkább a fantáziája és hiába írta három-négy fejezeten keresztül pár perc történését, az mégis tele volt feszültséggel és izgalommal, és végre én is azt érezhettem, hogy ezt a részt most akkor sem hagynám félbe, ha menekülnöm kellene egy atomrobbanás elől.

Összességében azt mondanám, nem bántam meg a vételt, és hogy újra egy VörösPöttyös könyvet vettem le a polcról, - a borító miatt amúgy is megakadt volna rajta a szemem -, a történet olvastatja magát, mégha kicsit szárazan is lett megírva. Trilógiáról beszélünk, szóval elvileg még vár ránk egy második és egy harmadik rész. Nem mondom, hogy rohanok majd a könyvesboltba, ha kijön a következő, mert a könyv nem hagyott maga után mélyen tátongó űrt és "akarok még belőle, most, AZONNAL" érzést, de ez az első rész érezhetően valaminek a "bevezetése" volt, és a történet, a világ tartogat még magában lehetőségeket, szóval majd áldozni fogok rá valamelyik hónap ösztöndíjából, ha úgy adódik.

• Kedvenc karakter: Kaltain (az ópium, ó az az ópium)
• Fent... : az utolsó összecsapás fejezetei
• ... és lent :  a kezdeti döcögések és a ruhák ecsetelései
• Team: Chaol

10 / 6

(Hemy, te ne olvasd el, nem hinném, hogy megfelelne fantasy-remekekhez szokott ízlésednek és a felállított színvonalnak :D)