Ott voltunk és mégsem. Csak néztük szótlan árnyékainkat a napnyugta-narancs áztatta falakon. Csak tudnám miért vetültek mindig olyan messzire egymástól...
Árnyék-kéz nyúlt árnyék-vállért, de sosem érte el. Árnyék-szemeink a földet nézték. Ott voltunk abban a keserédes csöndben, körülöttünk lebegő, aranysárga porszemek.
Időről-időre szóra nyíltak árnyék-ajkaid. Láttam. Árnyék-testem megfeszült. De sosem mondtál semmit. Végül mindig szótlanul becsukódtak.
Sóhajtottál. Árnyék-másod lecsügesztette a fejét.
Dühös lélegzetem megkavarta az aranyos porszemeket.
Hát legyen így.
Majd én kimondom.