Reggel festett mosolyok. Jobbak és rosszabbak, - elmaszatolt szájszélek, meg-megbukó ívek -, hiszen a kezdők keze még remeg. Gyakorlat teszi a mestert. Gondosan lekent friss, fényes mázzal, hogy ha arcotokra vetül a fény ott legyen az a két, vidám csillanás is szemeitek fekete bogarán.
És ha nem tudnám magam is, milyen volt valaha csalva rajzolni azokat a pontokat és vonalakat, hacsak nem nézném elég ideig a két, mozdulatlan csillanást, el is hinném. Fel sem tűnne ott, mögéjük rejtve a mély, kongó üresség. Az apránkét felhúzott vékony, de kemény bevonat alatt görcsösen leplezett fájdaloműr.
Veszélyesen feszülő, bizonytalan egyensúly - mindent felemészteni vágyó, kavargó bennső és formáját bármiáron tartani hivatott külső között. Az épphogy össze nem roppanás törékeny harmóniája.
És nem kell, hogy elejtsenek, vagy földhöz vágjanak, elég egy pontosan célzott, durvább érintés és szaladnak a repedések tökéletesre mázolt arcaitokon, roppantok és törtök ezerfelé.
Sétálok a világban és fel-fel tűntök. A velem szemben siető utcai tömegben és a buszra várva a megállóban. Remegő kézzel festett mosolyok  és csillogóra mázolt szemek. Próbáltok beolvadni. Porcelánemberek.