Fú, de sokáig tartott. - ez a legelső gondolat, amit maga után hagyott a könyv.
És ez nálam nem csak azért meglepő, mert akár pár óra alatt is képes vagyok befejezni egy ilyen hosszúságú könyvet (ötszáhuszon oldal), hanem mert ez egy Sophie Kinsella könyv volt. És tudvalevő (avagy sem), mennyire odavagyok az írónőért, a stílusáért, a képességéért, hogy bármikor a kezembe vehetem a Tudsz titkot tartani?-t, a Kétbalkezes istennő-t vagy mondjuk a legutóbbi Csörögj rám!-ot, akármilyen mélyponton is van a hangulatom, az hótziher, hogy attól felvidulok és hangosan fogok kuncogni olvasás közben. 
Ezért sem volt kérdéses, hogy melyik könyvnek kezdek majd neki a vizsgaidőszakban, mikor aztán elkél egy kis plusz jókedv.
És a sztori végére érve, én voltam leginkább meghökkenve: "Várjunk csak... hol maradtak a nevetések?"

(nem eredeti borítók)

Sophie Kinsella neve legtöbbeknek talán a Boltkóros naplója sorozat miatt lehet ismerős. Könyvei egytől-egyig mai, romantikus történetek, szórakoztató főszereplővel, laza hangvételben, és nem egy csipetnyi, hanem minimum egy maréknyi humorral.
A Mézeshetek-nek (Wedding Night) is ebben a tudatban kezdtem neki...

Ezt a nővére, Fliss, nagyon is jól tudja, ezért mindent megtesz, hogy megakadályozza a frigyet, majd mikor ez nem sikerül, azt, hogy a szerencsétlen pár a nászútján, Ikonoson (Görögország) lényegében elhálja a házasságot.
Igazából a szituáció már leírva is mulatságos, és sokat sejtető, de valljuk be őszintén, azért meglehetősen távol áll a valóságtól. Hát ha még hozzávesszük a szereplők viselkedését a történet kibontakozása alatt...

A legnagyobb problémám talán ezzel a "két főszereplő- két nézőpont" dologgal volt, és nem csak azért, mert más könyveknél sem voltam eddig oda ezért a megoldásért (számomra kifejezetten zavaró), hanem mert ráadásul két olyan női főszereplőt kaptam, akikkel egyszerűen nem tudtam maradéktalanul azonosulni. Egyikkel sem.
Kettejük közül még inkább Fliss-t éreztem magamhoz közelebb, ő volt a megfontoltabb, a szellemesebb a két testvér közül, neki még talán meg tudtam érteni a tetteit és annak mozgatórugóit, még talán bele tudtam volna helyezni magam a helyébe, de a mikor ez a szellemes, élettel teli karakter időről-időre átváltozott egy válófélben levő, megkeseredett és kissé mániákusan ex-férj utáló kisgyermekes anyukává, egyszerűen kizökkentem és nem is igazán találtam vissza hozzá.
Lottie, a húg, és aki elvileg a könyvben inkább a főszereplő, mint a nővére, valójában még kifejezetten ellenszenves is volt. Felszínes, végtelenül egyszerű és egyszerűen buta lánynak tartottam végig a történetben, akinek meglehetősen nagy ösztrogéntúltengése van.
Nem mondom, hogy Kinsella főszereplőire alapjába véve jellemző volna, hogy atomfizikusok és rendkívül bonyolult gondolatokkal állnak elő a kalandjaik során, na de azért az agymunka és gondolkodás minden hiánya távol állt tőlük. Legalábbis eddig.
Lottie leginkább a homo sapiens szintjén állt, főleg ami a szaporodási ösztönöket illeti, ugyanis lényegében az egész nászút alatt arról olvashatunk, hogy mennyire kívánja Ben-t,  hogyan bizseregnek a különféle testrészei, illetve, hogy mennyit és milyen fenomenálisat szexeltek 15 éve és mennyire jó lesz most mindezt újra átélni. Lényegében az egész házasságukat a testi kapcsolatra alapozzák, hiszen már az első (újra)találkozásuknál beindulnak, és amolyan kompromisszumként házasodnak össze, mert akkor az ugye már sokkal komolyabb érzelmi kapcsolatot feltételez, ha várnak az eskövőig. (Nagyjából két hetet.)

Ami a férfi főszereplőket illeti, Ben lényegében Lottie alteregója volt, csak más szervvel a lábai között. Igazából egy épkézláb gondolatot vagy mondatot nem hallunk tőle a könyv alatt, ami ne arról szólna, hogy mennyire.. hát... kanos. Mindezek mellett pedig megkapta szegény pára a nyakába ezt a vállalati szállat, amihez a hozzáállása pedig leginkább egy éppen pubertáskorú kölökére hajaz ("már csak azért sem!"), mintsem egy felnőtt férfiére.
Lorcan-t tudom talán egyedül méltatni a szereplők közül, az egyetlen ember volt, aki képes volt mindvégig higgadtan viselkedni, és átgondolta a dolgokat, mielőtt beszélt vagy cselekedett. Egy piros pontot megérdemel. A párbeszédeit Flissel öröm volt olvasni (azért Kinsella tud valamit, ha párbeszédekről van szó), mégis az ő száluk a történetben is olyan esetlennek és kínosnak tűnt.

Nagyon érződött a könyvön, hogy az írónő most szeretett volna valami mélyebb mondanivalójú, elgondolkodtatóbb történetet alkotni, az első szerelem szép emlékéről, és a házasság/válás lelki megpróbáltatásairól, megspékelve némi testvéri kötelékkel, illetve anya-gyermeke kapcsolattal - de ez egyszerűen nem "állt jól" a már megszokott, laza és végtelenül humoros stílusnak. Egy is éppen elég lett volna ennek a könyvnek, nemhogy még többet is beletuszkolni.
És talán éppen a könyvbe tuszkolt "mélységek" miatt tűntek az amúgy viccesnek szánt jelenetek is erőltetettnek és túlzónak. 

És ha még mindez nem lett volna elég a könyv rovására, akkor ott a kiszámíthatóság és az elnyújtott, szerintem indokolatlan jelenetek (a két nő munkájába nyert bepillantás mondjuk szerintem teljesen felesleges volt).