Megragadtál.
Megragadtalak.
Ujjaink martak egymásba, hogy szinte fájt, és mégis volt ebben valami furcsa gyengédség. Valami simogató szikrázás ujjbegyek és puha bőr között. Te is észrevetted, hogy dobolt a vér az ereinkben? Sosem egyszerre, mindig felváltva ütve a pulzust? Padamm. Padamm.  Sosem volt köztünk összhang.

Felemeltél.
Felemeltelek.
Lábaink nem érték a földet, és ha nagyon kinyújtottuk a kezeinket, felhőkbe markoltunk. Feldobtál, elkaptál, és játékos mosolyokkal telt meg köztünk a lég. Te emlékszel, mikor volt az a pont, amikor elkezdtem félni? Mikor zuhanás közben először láttam meg a szemeidben azt a huncut csillanást: "És ha most nem kapnálak el?..." 
Sosem volt más, mint játék.

Összetörtél.
Összetörtelek.
Csattantunk a földön és szerteszét szaladtak szilánkjaink. Nem fájt és nem sírtunk. Valahogy így is szép volt a darabkáink alkotta pókhálós csillagrajz, ahogy megtörte és ezerfelé szórta a rá vetülő fényeket. Mindenki óvatosra vette körülöttünk a lépteit.
Végül lassan összeszedtünk darabjainkat, egyenként, szilánkról-szilánkra - és már újra a régiek vagyunk. Ugye te is észrevetted azt az egyet, ami sehogy nem illik benned a többi közé? Valahogy elcseréltünk egy darabot egymáséiból.
És sosem adod vissza.
Sosem adom vissza.