Annak a napnak a reggelén a nem ragyogtak be az ablakon az első narancsos napsugarak és nem vetítették oda a falra a virágos függöny kedves ábráit. Acélszürke volt az ég, és hideg párafelhő ereszkedett a városra. Aznap fázott a lábam, mikor kidugtam a takaró alól és valamiért nem csilingelt olyan szépen a kanál, mikor a kávét kevergettem. Az is valahogy keserűbbnek tűnt, mint szokott.
Aznap hiányzott valami, mikor belenéztem a tükörbe készülődés közben. Valami elbújt arra az egy napra.
Aznap éppen akkor indult el a busz, mikor kiléptem a ház ajtaján és nem volt kedvem utána futni. Aznap nyűg volt a séta.
Aznap úgy tűnt, mindenki késik, mégis mindenhol ott akar lenni, mindenki rohan, mégis egy helyben toporog.
Aznap nem ragyogott vissza rám az a nő, akitől mindig elveszem a szórólapot a sétálóutcán. Csak hálásan megrándult a szája széle és jobban az arcára húzta a kapucnit. Aznap, mindezek előtt még megfordult a fejemben, hogy kikerülöm.
Aznap hangtalanul suhantam keresztül a városon, hangtalanul suhanó tömegben.
Aznap a víztükrön sem ragyogtak a napsugarak, afölött is csak a nyirkos köd gomolygott. Csend volt a trolin. A szemekben nem volt semmi csillogás, semmi meleg szikra. Mindenki üveges tekintettel bámult ki az ablakon - máshol járt. Én is. 

Az a nap a matt lelkeké volt.