Néha meg mernék rá esküdni, hogy csak álmodom az életemet. Hogy ez nem is a valóság, ez csak valami a kettő között. Egy sík, ahol ott vagyok, de mégsem, ahol létezem, de mégsem. Foszlányokat élek meg.
A buszról nézve az út közepén a szaladnak a fehér csíkok, egységgé folynak össze, valahova a végtelenbe. Nevetséges kis dombot és házat rajzolgatok a vizsgalap szélére. Majdnem lecsap egy pocsolyába hajtó autó az út szélén. Az eső halkan kopog a fejem felett a kifeszített esernyő vásznán. Önmagammal nézek farkasszemet a lift tükrében, amíg fel nem érek a hatodikra. Bepárásodott az üveg és csíkokat hagy rajta a lefolyó víz. Az ég alja már narancs-cirádás. Bántóan recseg a nehezen befogott rádióadó a fülembe. Több a zaj, mint a hang. Pislákol egy utcai lámpa fölöttem. Lassan zötykölődik át a busz az álmosan hömpölygő Tisza felett. Hány nap telt el? Kettő, három, egysem? Hova vitt a lábam? Hirtelen semminek nincs értelme. A párnába fúrom az arcom és friss otthon illata van. Üresen meredek a semmibe, megszólal az első hajnali madárcsicsergés, amit annyira szeretek. Hihetetlen, de most az is üres.
Fel kéne ébredni, vagy álmodni rendesen. Csak itt nem szabad maradni.