Fáradtan omlok az idő karjaiba. Nyugalmat keresek, egy kis ürességet, súlytalanságot a mellkasomban. Erősen tart, hagyja, hogy felhúzott térdekkel elfészkelődjem az ölében és megtaláljam a helyem. Csendesen kisimít egy tincset az arcomból. 
- Még fáj?
Halkan hümmögök, és a pólójába fúrom az arcomat. Szorosabbra fonja a karjait körülöttem. Nincs melegség. Nincsenek szívdobbanások. Üresség van. Üresség kell.
- Sajnálom.
Suttog, épphogy csak hallom. Megrázom a fejem. Nincs harag. Nem kell sajnálkozás. Csak legyünk így egy kicsit. Ürességben. Mert üresség kell.
Egyik kezének ujjaival gyengéden betűket rajzol a hátamra.
- El fogok múlni.
Bólogatok, miközben megragadom a pólóját. Közelebb bújok. Még ne.
Ha egyszer az anyag kicsúszik a kezem közül és ő is, ha egyszer eltűnik, egyedül maradok. Igazi ürességben.