Messze a fény.
Az is csak hamis. Illan, mint a szentjánosbogár, szinte nem is látom. Pislákol, mint a gyönge égő, ami halálán jár, vagy mint a gyertaláng utolsó lobbanása a csonkon. 
És a sötétség csak csurog a falakról, ragacsos és málló. Körbevesz, eltemet mindent és magába fojt. Nyújtom a kezem és a semmit markolom.
Milyen messze a fény?
Talán alig pár centivel vétettem el. Kicsit nyújtozom és megvan. Vagy picit messzebb, mint az utcai lámpák a fejem felett. Vagy mint a kürtölő vonat fényszórója a város szélén. Vagy messze, mint a nagyvárosok apró, egybeolvadó fényei a Föld másik felén.
Vagy olyan távol van, mint a csillagok. Akkor talán sosem érem el.
Akkor egyszer kihuny és nem marad más utána csak por- és gázfelhő. Az én nagyravágyó álmaim széthullott, csillogó pora és az értük ejtett sóhajok esetlen légtömege.
Őszintén remélem, hogy ez a fény nem egy messzi csillag...