Már nem fáj,
csak tompa zsibbadás, mi átjár,
csak néma üresség, mi kitölt,
nem sikolt szívem, lelkem sem üvölt,
hisz oly' soká tartott a harc és annyi álmot ölt.
"Pihenni kell..."

Pihenni kell, csendben várni,
majd lassan újra talpra állni,
hisz így megy ez mindig, újra és újra,
elbotolsz, térdre rogysz, mert nehéz az élet súlya,
de egy hang egyre csak azt búgja:
"Menj tovább..."

Menj tovább,
még ha nem is látod csak az út porát,
valahol ott egy cél, egy álom,
melyről azt mondod "valóra váltom!",
hát menj már, most még meg ne állj,
szorítsd össze a szád, és némán kiabálj:
"Már nem fáj!"