Te   és   Én

Én, a fuvallat,
nyári délutánod arcod cirógató.
Te, a hurrikán,
az elsöprő, a mindent felforgató.

Te, a tajtékzó tenger,
örökké partot ostromló,
Én, a mozdulatlan tükrű,
néma, hegyi tó.

Te, az álomból riasztó,
haragos dörrenés.
Én, az esőcsepp okozta,
halk levélzörrenés.

Én, az álmos tábortűz,
a csendben izzó parázs.
Te, a tomboló erdőtűz,
a hirtelen robbanás.

Én és te,
a fehér és a fekete.
Te és én
sosem lehetünk békén,
Én és te,
sorsunkat kőbe senki sem véste,
Te és én,
nézzük egymást egy ajtó résén,
mert ez nem a mi időnk, itt nincs "egy pár",
ez nem az a világ, ugye érted már...

Ne nekem add a szíved,
egyszer még otthagyom a vonaton,
vagy a parkban egy árnyékos padon.
Beleejtem a tóba
a tükre fölé hajolva,
és aranyhal nyeli,
talán vissza sem adja,
magának követeli.
Kiesik a kezemből,
s mielőtt utána kapnék
madár ragadja és tovaszáll,
talán a végtelenig meg sem áll.
Hogy találom meg akkor?
Vagy egy idegen felveszi, 
sajnálja úgy hidegen
és a sajátja mellé teszi
- újra dobogni.
Mit mondanék akkor neked?
Azt hinnéd, hogy nem akartam,
hogy amint tudtam továbbadtam,
pedig csak lyukas a markom és szita az agyam,
ejtek és feljetek
mindent, mindenhol,
legyen az zsebkendő vagy toll,
vagy éppen kósza szívek...
Ha a sajátomat elhagyom,
hát legyen annyi bajom,
de a tiédet?
Az fájna nagyon...

Ne add nekem a szíved,
add másnak,
s ha majd nem vigyáz rá;
otthagyja a vonaton
vagy egy árnyas padon,
én majd megtalálom
és visszaadom.
De csak neked.

Legyen így, jó?

Tik-tak, tik-tak,
szalad a perc,
siet az óra,
nem veszteget megállókra,
nem néz vissza a múlandókra,
csak zakatol,
szinte nincs is sehol,
kisuhan a lábam alól.

Tik...Tak...
Áll a perc,
nyúlik az óra,
szinte örökkévalóra,
mert ujját teszi a mutatóra,
így tréfál,
nevet és lazsál,
míg te azt hiszed, az idő csak áll.

Tik...
Szakad a perc,
törik az óra,
nincs idő több hamis szóra,
gondolj hát az utolsóra
és mondd ki még:
"Időt!" - nyögöd, s rád néz a Vég,
majd válaszol; "Az volt épp elég."

                                                                       gorilla-ink.deviantart.com

Miért nem mész el mellettem csendben,
hozzám sem szólva, a közöny arcát hordva,
hogy a szemed se rebben?

Miért nem hagysz felejteni, 
tűnsz el az álmok sűrű ködéből, gondolatok titkos rejtekéből
és engedsz mást odarejteni?

Miért kísértesz?
Miért mutatod szíved, ha másé, és testem miért a borzongásé
ujjbegyed nyomán?

Miért rabolsz?
Miért kéred a szemem fényét, miért ébreszted lelkem lényét
ha végül úgyis mást karolsz?

Miért, miért nem válaszolsz?...

Már nem fáj,
csak tompa zsibbadás, mi átjár,
csak néma üresség, mi kitölt,
nem sikolt szívem, lelkem sem üvölt,
hisz oly' soká tartott a harc és annyi álmot ölt.
"Pihenni kell..."

Pihenni kell, csendben várni,
majd lassan újra talpra állni,
hisz így megy ez mindig, újra és újra,
elbotolsz, térdre rogysz, mert nehéz az élet súlya,
de egy hang egyre csak azt búgja:
"Menj tovább..."

Menj tovább,
még ha nem is látod csak az út porát,
valahol ott egy cél, egy álom,
melyről azt mondod "valóra váltom!",
hát menj már, most még meg ne állj,
szorítsd össze a szád, és némán kiabálj:
"Már nem fáj!"