Már az álmok sem a régiek.
Már az álmok sem a régiek.
Már nem bújhatok sietve puha ölükbe a szorongó napokon, menedéket keresve. Nem cirógatják nyugtatón a fejem búbját és nem játszanak a hajtincseimmel. Már nem fogadnak be. Mintha óvatosan eltolnának azt mondogatva "Ne menekülj". Én pedig nem értem mi változott. Talán kihasználtam őket. Túl sokat rohantam hozzájuk kétségbeesetten, nyugalmat keresve és egyszerűen elhasználtam minden lehetőségem. Ennyi volt kiszabva.
Úgy tűntek el, hogy szinte észre sem vettem. Napról-napra, mígnem azon kaptam magam, hogy egyedül fekszem a sötétben. Mintha ennek így kellene lennie. Nem olyan rossz, de azért érzem a hiányt. A gyerekek is megszokják egy idő után, hogy a jóéjt puszik megritkulnak, majd végleg elmaradnak. De azért mindig emlékezni fognak rá, hogy valaha kaptak. Mert valahogy - még ha csak rövid időre is,- könnyebbnek tűnt tőlük minden.
|