Fú, de sokáig tartott. - ez a legelső gondolat, amit maga után hagyott a könyv.
És ez nálam nem csak azért meglepő, mert akár pár óra alatt is képes vagyok befejezni egy ilyen hosszúságú könyvet (ötszáhuszon oldal), hanem mert ez egy Sophie Kinsella könyv volt. És tudvalevő (avagy sem), mennyire odavagyok az írónőért, a stílusáért, a képességéért, hogy bármikor a kezembe vehetem a Tudsz titkot tartani?-t, a Kétbalkezes istennő-t vagy mondjuk a legutóbbi Csörögj rám!-ot, akármilyen mélyponton is van a hangulatom, az hótziher, hogy attól felvidulok és hangosan fogok kuncogni olvasás közben. 
Ezért sem volt kérdéses, hogy melyik könyvnek kezdek majd neki a vizsgaidőszakban, mikor aztán elkél egy kis plusz jókedv.
És a sztori végére érve, én voltam leginkább meghökkenve: "Várjunk csak... hol maradtak a nevetések?"

(nem eredeti borítók)

Megtartottam azt a hajnali olvasó-partyt, szóval elmém épsége maradéktalanul megmaradt, elhárult a veszély. A kiválasztott, a Throne of Glass - Üvegtrón lett, mert egyrészt fülszöveg és a Blogturné alapján az csigázott fel legjobban, másrészt azt gondoltam hátha végre sikerül Hemy nyakába varrnom egy Vöröspöttyöst, ami még talán tetszene is neki és nem ítélné el rögtön a pötty miatt a szélén. El is kezdtem hát még tegnap este a vonatúton hazafele jövet, le sem tettem egészen hajnali kettőig (oké, biztos öregszem, már nem bírom annyira  a hajnalozást), ma pedig befejezetem, úgy egy órája, azóta ülepszik az élmény.
 Ha végére érek a véleményboncolgatásnak, akkor már biztosan rendesen meg fog fogalmazódni bennem, mi volt itt a hiba, de azt már tudom, hogy sajnos ezúttal sem tudom bebizonyítani Hemy-nek, hogy a VP-s könyvek között vannak igazán jók is. (Mondjuk neked a Mortal Instruments - Végzet ereklyéi sem tetszett, pedig nálam az igen igen megüti a mércét :D)