Lebegni a semmiben.
Nyitott szemmel meredni a vaksötét plafonon halvány mentaszínben világító csillagokra. A félhold régen leesett mikor eleresztette a ragasztó. Nem tettem soha vissza. Ott dereng a fénye az éjjeliszekrényen pár kacat alatt. Vissza kéne rakni azt a holdat.
Tizenhat műanyag csillag a fejem felett. Ha hunyorítok életlen szélű pontokká válnak. Egészen valódiakká. Ha sokáig nem pislogok, akkor is. Az ujjaim közül nézve őket, a könnyek mögül is.
Lassan dereng az ég alja és vele dereng a szoba.
Szürkéskékbe váltanak a sötét falak ha elég sokáig nézem őket, aztán egy pillanatnyi halvány rózsaszínbe. Fehér négyszög kúszik fel az egyikre az ablakból és ottmarad.
Néma a hajnal csak halkan duruzsol a város. Madarak szólalnak meg, eltévedt autómotorok, sutyorgó redőnyök és kattogó bicikliláncok.
Ajtó nyikorog a házban, halk jóreggeltek, felkúszó kávéillat.
Lehunyom a szemem, de világos minden. Fáradt vagyok.
Rakjátok vissza a holdat.

Ott voltunk és mégsem. Csak néztük szótlan árnyékainkat a napnyugta-narancs áztatta falakon. Csak tudnám miért vetültek mindig olyan messzire egymástól...
Árnyék-kéz nyúlt árnyék-vállért, de sosem érte el. Árnyék-szemeink a földet nézték. Ott voltunk abban a keserédes csöndben, körülöttünk lebegő, aranysárga porszemek.
Időről-időre szóra nyíltak árnyék-ajkaid. Láttam. Árnyék-testem megfeszült. De sosem mondtál semmit. Végül mindig szótlanul becsukódtak.
Sóhajtottál. Árnyék-másod lecsügesztette a fejét.
Dühös lélegzetem megkavarta az aranyos porszemeket.
Hát legyen így.
Majd én kimondom.

Reggel festett mosolyok. Jobbak és rosszabbak, - elmaszatolt szájszélek, meg-megbukó ívek -, hiszen a kezdők keze még remeg. Gyakorlat teszi a mestert. Gondosan lekent friss, fényes mázzal, hogy ha arcotokra vetül a fény ott legyen az a két, vidám csillanás is szemeitek fekete bogarán.
És ha nem tudnám magam is, milyen volt valaha csalva rajzolni azokat a pontokat és vonalakat, hacsak nem nézném elég ideig a két, mozdulatlan csillanást, el is hinném. Fel sem tűnne ott, mögéjük rejtve a mély, kongó üresség. Az apránkét felhúzott vékony, de kemény bevonat alatt görcsösen leplezett fájdaloműr.
Veszélyesen feszülő, bizonytalan egyensúly - mindent felemészteni vágyó, kavargó bennső és formáját bármiáron tartani hivatott külső között. Az épphogy össze nem roppanás törékeny harmóniája.
És nem kell, hogy elejtsenek, vagy földhöz vágjanak, elég egy pontosan célzott, durvább érintés és szaladnak a repedések tökéletesre mázolt arcaitokon, roppantok és törtök ezerfelé.
Sétálok a világban és fel-fel tűntök. A velem szemben siető utcai tömegben és a buszra várva a megállóban. Remegő kézzel festett mosolyok  és csillogóra mázolt szemek. Próbáltok beolvadni. Porcelánemberek.

(kattintásra nőnek ;)

Fáradtan omlok az idő karjaiba. Nyugalmat keresek, egy kis ürességet, súlytalanságot a mellkasomban. Erősen tart, hagyja, hogy felhúzott térdekkel elfészkelődjem az ölében és megtaláljam a helyem. Csendesen kisimít egy tincset az arcomból. 
- Még fáj?
Halkan hümmögök, és a pólójába fúrom az arcomat. Szorosabbra fonja a karjait körülöttem. Nincs melegség. Nincsenek szívdobbanások. Üresség van. Üresség kell.
- Sajnálom.
Suttog, épphogy csak hallom. Megrázom a fejem. Nincs harag. Nem kell sajnálkozás. Csak legyünk így egy kicsit. Ürességben. Mert üresség kell.
Egyik kezének ujjaival gyengéden betűket rajzol a hátamra.
- El fogok múlni.
Bólogatok, miközben megragadom a pólóját. Közelebb bújok. Még ne.
Ha egyszer az anyag kicsúszik a kezem közül és ő is, ha egyszer eltűnik, egyedül maradok. Igazi ürességben.