Annak a napnak a reggelén a nem ragyogtak be az ablakon az első narancsos napsugarak és nem vetítették oda a falra a virágos függöny kedves ábráit. Acélszürke volt az ég, és hideg párafelhő ereszkedett a városra. Aznap fázott a lábam, mikor kidugtam a takaró alól és valamiért nem csilingelt olyan szépen a kanál, mikor a kávét kevergettem. Az is valahogy keserűbbnek tűnt, mint szokott.
Aznap hiányzott valami, mikor belenéztem a tükörbe készülődés közben. Valami elbújt arra az egy napra.
Aznap éppen akkor indult el a busz, mikor kiléptem a ház ajtaján és nem volt kedvem utána futni. Aznap nyűg volt a séta.
Aznap úgy tűnt, mindenki késik, mégis mindenhol ott akar lenni, mindenki rohan, mégis egy helyben toporog.
Aznap nem ragyogott vissza rám az a nő, akitől mindig elveszem a szórólapot a sétálóutcán. Csak hálásan megrándult a szája széle és jobban az arcára húzta a kapucnit. Aznap, mindezek előtt még megfordult a fejemben, hogy kikerülöm.
Aznap hangtalanul suhantam keresztül a városon, hangtalanul suhanó tömegben.
Aznap a víztükrön sem ragyogtak a napsugarak, afölött is csak a nyirkos köd gomolygott. Csend volt a trolin. A szemekben nem volt semmi csillogás, semmi meleg szikra. Mindenki üveges tekintettel bámult ki az ablakon - máshol járt. Én is. 

Az a nap a matt lelkeké volt.

Messze a fény.
Az is csak hamis. Illan, mint a szentjánosbogár, szinte nem is látom. Pislákol, mint a gyönge égő, ami halálán jár, vagy mint a gyertaláng utolsó lobbanása a csonkon. 
És a sötétség csak csurog a falakról, ragacsos és málló. Körbevesz, eltemet mindent és magába fojt. Nyújtom a kezem és a semmit markolom.
Milyen messze a fény?
Talán alig pár centivel vétettem el. Kicsit nyújtozom és megvan. Vagy picit messzebb, mint az utcai lámpák a fejem felett. Vagy mint a kürtölő vonat fényszórója a város szélén. Vagy messze, mint a nagyvárosok apró, egybeolvadó fényei a Föld másik felén.
Vagy olyan távol van, mint a csillagok. Akkor talán sosem érem el.
Akkor egyszer kihuny és nem marad más utána csak por- és gázfelhő. Az én nagyravágyó álmaim széthullott, csillogó pora és az értük ejtett sóhajok esetlen légtömege.
Őszintén remélem, hogy ez a fény nem egy messzi csillag...

(kattintásra nőnek ;)

Ne nekem add a szíved,
egyszer még otthagyom a vonaton,
vagy a parkban egy árnyékos padon.
Beleejtem a tóba
a tükre fölé hajolva,
és aranyhal nyeli,
talán vissza sem adja,
magának követeli.
Kiesik a kezemből,
s mielőtt utána kapnék
madár ragadja és tovaszáll,
talán a végtelenig meg sem áll.
Hogy találom meg akkor?
Vagy egy idegen felveszi, 
sajnálja úgy hidegen
és a sajátja mellé teszi
- újra dobogni.
Mit mondanék akkor neked?
Azt hinnéd, hogy nem akartam,
hogy amint tudtam továbbadtam,
pedig csak lyukas a markom és szita az agyam,
ejtek és feljetek
mindent, mindenhol,
legyen az zsebkendő vagy toll,
vagy éppen kósza szívek...
Ha a sajátomat elhagyom,
hát legyen annyi bajom,
de a tiédet?
Az fájna nagyon...

Ne add nekem a szíved,
add másnak,
s ha majd nem vigyáz rá;
otthagyja a vonaton
vagy egy árnyas padon,
én majd megtalálom
és visszaadom.
De csak neked.

Legyen így, jó?

Néha meg mernék rá esküdni, hogy csak álmodom az életemet. Hogy ez nem is a valóság, ez csak valami a kettő között. Egy sík, ahol ott vagyok, de mégsem, ahol létezem, de mégsem. Foszlányokat élek meg.
A buszról nézve az út közepén a szaladnak a fehér csíkok, egységgé folynak össze, valahova a végtelenbe. Nevetséges kis dombot és házat rajzolgatok a vizsgalap szélére. Majdnem lecsap egy pocsolyába hajtó autó az út szélén. Az eső halkan kopog a fejem felett a kifeszített esernyő vásznán. Önmagammal nézek farkasszemet a lift tükrében, amíg fel nem érek a hatodikra. Bepárásodott az üveg és csíkokat hagy rajta a lefolyó víz. Az ég alja már narancs-cirádás. Bántóan recseg a nehezen befogott rádióadó a fülembe. Több a zaj, mint a hang. Pislákol egy utcai lámpa fölöttem. Lassan zötykölődik át a busz az álmosan hömpölygő Tisza felett. Hány nap telt el? Kettő, három, egysem? Hova vitt a lábam? Hirtelen semminek nincs értelme. A párnába fúrom az arcom és friss otthon illata van. Üresen meredek a semmibe, megszólal az első hajnali madárcsicsergés, amit annyira szeretek. Hihetetlen, de most az is üres.
Fel kéne ébredni, vagy álmodni rendesen. Csak itt nem szabad maradni.