A mondat megállt a levegőben, valahol félúton kettejük között. Várt egy pillanatig, csak éppen addig, amíg a címzett megadta magát,  megszakította a végtelennek tűnő szemkontaktust és lassan elnézett a másik válla felett - aztán a három szó kegyetlenül nekicsapódott.  Nem kímélte,  nem csak átsuhant rajta, hanem beitta magát minden procikájába, agyának minden szegletébe, különös precizítással kutatta fel az emlékét minden egyes együtt töltött pillanatnak, hogy hamissá változtassa a valót és keserűvé az édeset. Végül megkereste azt a kis, halvány csillogást a szemekben és matt, megtört derengéssé változtatta.
Csönd volt, a mondat mégis ott pattogott közöttük, mint valami láthatatlan, kemény labda, némán nekicsapódva hol az egyiknek, hol a másiknak, mindig leomlasztva egy-egy kis darabot valamiből, amit már egyszer felépítettek.
Pedig csak egy mondat volt. Három, rövid kis szó.
"Soha nem szerettelek."

Tik-tak, tik-tak,
szalad a perc,
siet az óra,
nem veszteget megállókra,
nem néz vissza a múlandókra,
csak zakatol,
szinte nincs is sehol,
kisuhan a lábam alól.

Tik...Tak...
Áll a perc,
nyúlik az óra,
szinte örökkévalóra,
mert ujját teszi a mutatóra,
így tréfál,
nevet és lazsál,
míg te azt hiszed, az idő csak áll.

Tik...
Szakad a perc,
törik az óra,
nincs idő több hamis szóra,
gondolj hát az utolsóra
és mondd ki még:
"Időt!" - nyögöd, s rád néz a Vég,
majd válaszol; "Az volt épp elég."

                                                                       gorilla-ink.deviantart.com

Menned kell... Túl sokat időztél már odabent. Túlságosan bevetted magad a szívembe.
Ne hidd, hogy nem vagyok hálás. Sötét volt odabent és hideg, de aztán megérkeztél. Tüzet csiholtál a poros kandallóba, gyertyákat gyújtottál mindenfele és apró, meleg fényű égősorokat aggattál a falakra. És az egész valahogy elkezdett vibrálni. Élni. Érezni.
De túl régóta vagy odabent. Már nem szereted őrizni a tüzet, nem élvezed a gyertyák pislákoló fényét és az égők is bántják a szemed. Csak elszívod az energiáimat. Fárad a szívem. Hagyd egy kicsit pihenni. Oltsd el azt a kis parazsat, ami még megmaradt, fújd el azt a pár, csonkig égett gyertyát és húzd ki az égősort. Hagyd, hogy egy kicsit újra lakatlan legyen. Lépj ki az ajtón és hagyd a kulcsot a lábtörlő alatt, hogy aki legközelebb be akar menni, mielőbb megtalálja. Menned kell, te is tudod....

Miért nem mész el mellettem csendben,
hozzám sem szólva, a közöny arcát hordva,
hogy a szemed se rebben?

Miért nem hagysz felejteni, 
tűnsz el az álmok sűrű ködéből, gondolatok titkos rejtekéből
és engedsz mást odarejteni?

Miért kísértesz?
Miért mutatod szíved, ha másé, és testem miért a borzongásé
ujjbegyed nyomán?

Miért rabolsz?
Miért kéred a szemem fényét, miért ébreszted lelkem lényét
ha végül úgyis mást karolsz?

Miért, miért nem válaszolsz?...

Már nem fáj,
csak tompa zsibbadás, mi átjár,
csak néma üresség, mi kitölt,
nem sikolt szívem, lelkem sem üvölt,
hisz oly' soká tartott a harc és annyi álmot ölt.
"Pihenni kell..."

Pihenni kell, csendben várni,
majd lassan újra talpra állni,
hisz így megy ez mindig, újra és újra,
elbotolsz, térdre rogysz, mert nehéz az élet súlya,
de egy hang egyre csak azt búgja:
"Menj tovább..."

Menj tovább,
még ha nem is látod csak az út porát,
valahol ott egy cél, egy álom,
melyről azt mondod "valóra váltom!",
hát menj már, most még meg ne állj,
szorítsd össze a szád, és némán kiabálj:
"Már nem fáj!"