Néha meg mernék rá esküdni, hogy csak álmodom az életemet. Hogy ez nem is a valóság, ez csak valami a kettő között. Egy sík, ahol ott vagyok, de mégsem, ahol létezem, de mégsem. Foszlányokat élek meg.
A buszról nézve az út közepén a szaladnak a fehér csíkok, egységgé folynak össze, valahova a végtelenbe. Nevetséges kis dombot és házat rajzolgatok a vizsgalap szélére. Majdnem lecsap egy pocsolyába hajtó autó az út szélén. Az eső halkan kopog a fejem felett a kifeszített esernyő vásznán. Önmagammal nézek farkasszemet a lift tükrében, amíg fel nem érek a hatodikra. Bepárásodott az üveg és csíkokat hagy rajta a lefolyó víz. Az ég alja már narancs-cirádás. Bántóan recseg a nehezen befogott rádióadó a fülembe. Több a zaj, mint a hang. Pislákol egy utcai lámpa fölöttem. Lassan zötykölődik át a busz az álmosan hömpölygő Tisza felett. Hány nap telt el? Kettő, három, egysem? Hova vitt a lábam? Hirtelen semminek nincs értelme. A párnába fúrom az arcom és friss otthon illata van. Üresen meredek a semmibe, megszólal az első hajnali madárcsicsergés, amit annyira szeretek. Hihetetlen, de most az is üres.
Fel kéne ébredni, vagy álmodni rendesen. Csak itt nem szabad maradni.

Játszottam a Szerelemmel. Bújócskáztunk, csak mi ketten. Nevetve szaladt el, miközben rám mutatott, így én lettem a hunyó. Beleveszett a rengetegbe. Keresni kezdtem, de a fák tejfehér ködöt szuszogtak körénk és nem láttam sehol. Pedig ott volt. Nevetgélt és incselkedett, körültáncolt, hallottam, ahogy talpa a puha fűbe mélyed. De nem láttam sehol. Aztán hirtelen ott állt előttem, huncut mosollyal és intett, hogy menjek közelebb, kapjam el, de mire tettem egy lépést, elillant. Bosszús voltam, épp mint egy gyerek. Elszaladtam és elvesztem a ködben.
Azt hiszem, most ő keres engem.

A mondat megállt a levegőben, valahol félúton kettejük között. Várt egy pillanatig, csak éppen addig, amíg a címzett megadta magát,  megszakította a végtelennek tűnő szemkontaktust és lassan elnézett a másik válla felett - aztán a három szó kegyetlenül nekicsapódott.  Nem kímélte,  nem csak átsuhant rajta, hanem beitta magát minden procikájába, agyának minden szegletébe, különös precizítással kutatta fel az emlékét minden egyes együtt töltött pillanatnak, hogy hamissá változtassa a valót és keserűvé az édeset. Végül megkereste azt a kis, halvány csillogást a szemekben és matt, megtört derengéssé változtatta.
Csönd volt, a mondat mégis ott pattogott közöttük, mint valami láthatatlan, kemény labda, némán nekicsapódva hol az egyiknek, hol a másiknak, mindig leomlasztva egy-egy kis darabot valamiből, amit már egyszer felépítettek.
Pedig csak egy mondat volt. Három, rövid kis szó.
"Soha nem szerettelek."

Menned kell... Túl sokat időztél már odabent. Túlságosan bevetted magad a szívembe.
Ne hidd, hogy nem vagyok hálás. Sötét volt odabent és hideg, de aztán megérkeztél. Tüzet csiholtál a poros kandallóba, gyertyákat gyújtottál mindenfele és apró, meleg fényű égősorokat aggattál a falakra. És az egész valahogy elkezdett vibrálni. Élni. Érezni.
De túl régóta vagy odabent. Már nem szereted őrizni a tüzet, nem élvezed a gyertyák pislákoló fényét és az égők is bántják a szemed. Csak elszívod az energiáimat. Fárad a szívem. Hagyd egy kicsit pihenni. Oltsd el azt a kis parazsat, ami még megmaradt, fújd el azt a pár, csonkig égett gyertyát és húzd ki az égősort. Hagyd, hogy egy kicsit újra lakatlan legyen. Lépj ki az ajtón és hagyd a kulcsot a lábtörlő alatt, hogy aki legközelebb be akar menni, mielőbb megtalálja. Menned kell, te is tudod....